Chapter 2.

2.

*Ray*

Igyekeztem minél halkabban megközelíteni a zászlót. Mindig is szerettem az Intézet kiképző feladatait, ez volt az egyetlen dolog, amikor kiengedtek minket a határokon kívülre. A folyó mellett láttam ahogy a sárga zászló alja bele ér a vízbe. Körbefordultam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincsen senki a közelemben. Odaléptem a vizes anyaghoz, és leguggoltam. Már a víz felé nyúltam, amikor nagy lökést éreztem a hátamon. Elterültem a sárban, és kettő kéz szorult a kezemre.

- Ez nem sikerült. Majd legközelebb Ray! - nevetett Mr. Both. Lekászálódott rólam, és amikor felnéztem láttam az önelégült mosolyát, és a borostájára ragadt sárt. Az ingemen is egy nagy folt volt, farmeromon összeragadt fűcsomók voltak, a cipőm pedig a bokámig a mocsokba volt ragadva. 

- Azt hiszem egy hosszú napom lesz a mosógéppel...- néztem Mr. Bothra mérgesen. Ő csak megrántotta a vállát és a kezemért nyúlt. Miután felálltam, a zászlóért nyúltam. Kicsavartam a vizet, és akkor vettem észre, hogy Mr. Both már rég elment. Gyorsan utána szaladtam, és csendben indultunk vissza a tábor felé.                                                                         
Az Intézet előtt találkoztam a csapatom egy részével, akik ugyanúgy nyakig sárban voltak. Odaléptem a csapatvezérhez Johnatanhez, aki éppen egy újabb cigicsikket vett elő a zsebéből.
- Mit szeretnél Ray?- kérdezte közömbösen. A mellkasom előtt összefontam a karjaimat, és kérdőn néztem rá.
- Alvezér akarok lenni.- jelentettem ki. Mivel még mindig folynak a háborúk, 15 éves kortól már a város úgymond "védelmezőivé" kellett válnunk, a gyerekeket az Intézetbe küldték, és 20 éves koruk után elmehetnek. Ezek alatt kiválasztanak egy vezért, aki a kiképzéseket vezeti vagy a támadásokat felügyeli. Emellett minden vezérhez tartozik egy alvezér. Már hónapok óta próbálom meggyőzni Johnatant hogy had legyek én az alvezér, de hajthatatlan...
- Édesem ez nem a kiscicáknak való feladat. Ott a csatatéren igazi nagy macskákkal kell majd szembenézned, és egyébként sem hiszem, hogy elbírnál a felelősséggel.- kuncogott halkan. Csak megforgattam a szemeimet, és az ajtó felé indultam. Lassan feltrappoltam a kő lépcsőkön, és a kihalt folyóson a szobám felé vettem az irányt. Lassan elfordítottam a kulcsot, és lenyomtam a kilincset. Belépve ledobtam a táskámat a sarokba, és ledőltem, a kanapémra. A kezemet végighúztam a tarkómon, és becsuktam a szememet. Ha igaz amit mondanak, már itt vannak és a kis csendes Shorthillből megint egy rémálom lesz. Éreztem ahogy egy kis lágy könnycsepp gördül végig az arcomon. De még is olyan nehéz volt, és tele volt fájdalommal. A fájdalommal amit soha nem felejtek el. A kezemet végighúztam a csuklómon, és egy nagyot nyeltem amikor egy érdes felülethez értem. A következő pillanatban Alice tört be az ajtón, mögötte Alysa zihált.
-Ih-Igyekeztünk amilyen gyor-gyorsan beérni mert már majdnem lement a nap.- magyarázkodott Alice az értetlenségemet meglátva. Bólintottam, és visszafeküdtem a kanapéra.
-Amúgy Madison már halálra keresett benneteket a szobájában van azt hiszem.- válaszoltam a plafont nézve. Alysa rögtön kirohant, de Ali még a szoba közepén állt.
-Visszajöttek. A vonat mellettünk ment el.- suttogott.
- Tudom. Mi is megkaptuk a hírt. Már azt hinnéd hogy minden megváltozik, erre az egész előröl kezdődik. Ali a cipőjét kezdte nézegetni, én pedig beletörődtem, hogy soha sem lesz minden olyan mint régen.

*Ross*

- Teljesen megőrültél??- nézett rám Riker hitetlenkedve. A nappaliban ültünk, amikor felvetettem az ötletet hogy az Intézetbe járhassak.- Had mondjak el valamit. Azok a lányok és fiúk kényszerből mennek oda, azért hogy legyen hol lakniuk vagy hogy megtanulják magukat megvédeni. De neked ez mind nem szükséges miért? Mert megvan mindenünk.- mondta Rik. Egész életemben megvolt mindenem. Család, pénz, ruha, játékok, minden. Csak egy dolog volt amit soha nem kaptam meg. Barátokat.
- Rydel legalább te segíts nekem. Kérlek!- néztem nővéremre nagy szemekkel. Ő pontosan tudja milyen az amikor valakinek nincsenek barátai.
- Ross nem lehet. Tudom hogy szeretnél barátokat, és tudom hogy unod ezt a puccos helyet amit otthonnak nevezünk tudom. De nem akarom hogy bajod essen, vagy megsérülj. És nem is tudod kezelni a fegyvereket. Nem mehetsz az Intézetbe, és ezt a te érdekedben mondom.- állt fel Rydel, és csendesen kisétált a nappaliból. 
- Na jó ebből elegem van. A ti engedélyetek nélkül is beadhatom a jelentkezésemet a táborba!- ordítottam, és faképnél hagytam Riker-t. Feltrappoltam a szobámba, és elővettem a sporttáskámat. Ami csak a kezem közé akadt, és kevésbé volt elegáns bedobáltam a táskába. Felhúztam egy szürke kapucnit, és a táskával a kezemben lelopakodtam a lépcsőn. Hallottam ahogy a nővérem és Riker Rockyról beszélnek. Már kinyitottam volna az ajtót, amikor is a kilincs elfordult, és említett bátyámmal találtam szembe magamat.
- Őőőő meg tudom ma..
- Hol voltál? Ugye nála voltál? Madison...
- Ross meg kell értened...szeretem és ha titokban tudunk csak együtt lenni vállalom.-mondta, és a szemeiben láttam a komolyságot.- De ha már a titkoknál tartunk hova indultál?- mutatott a táskámra. Belenéztem a szemébe, és minél halkabban igyekeztem elmagyarázni a történteket. Rocky csendesen hallgatta, és a végén felcsillant a szeme.
- Akkor tudsz majd beszélni Madisonnal! Ross soha nem örültem még ennyire annak hogy lelépsz!-veregette meg a vállam.
-Honnan veszed hogy találkozunk majd?
-Tudom. Csak tudom-kacsintott, és mellettem a konyha felé vette az irányt, engem a nyitott ajtó előtt hagyva.

*Az Intézetnél*

Már este volt, és a kapucnimon keresztül hallottam ahogy kicsi esőcseppekben elkezdett esni az eső. Sietve mentem, amíg megláttam az Intézetet. Két oldalán kettő tál szerű tűzrakás volt, azok két oldalán ládák. Soha nem voltam ezekhez még ilyen közel, és olyanokat mondanak róla, hogy az egykori város vezetők hullája van benne védőszellemként. Kirázott a hideg, ahogy azokra az estékre gondoltam amikor Riker és Rocky szellemmeséket mondtak nekem:
- Ross mindig bújj be jól a takaród alá, mert a szörny az ágyad alól kijön, és megeszi a lábad!!- mondta Rocky. Ilyenkor Riker mindig hirtelen megfogta a lábamat  és megcsikizte, amitől frászt kaptam. Nem voltak nagyon durva rémtörténetek, de rám tudták hozni a frászt. A portához sétáltam, és bekopogtam az üvegen.
- Tessék.
- Ömm...Tyler Hogin vagyok és késődélután üzen-
- Mr.Both itt van. - hajolt oda egy mikrofonhoz. Az ajtó magától kinyitódott, és bent csönd fogadott.
- Ho-hova menjek? 
- Kövesse a fényeket.- ezzel a portás lecsapta a redőnyt az üveg mögött. Az ajtó felé fordulva, vettem egy nagy levegőt és beléptem.

Na hali!!! Szóóval itt a 2. rész, és tudom hogy rövid de igyekszem a végét izgalmasakra írni. Ha tetszett komizzatok légyszi sokat jelentene hogy megtudjam mit gondoltok :(
és azt is írjátok meg hogy mi tetszett sziasztok!!
 puszi: Vivian W